Aszfaltozás

"Útépítés" "Aszfaltozás"!!!"Viacolorozás"!!"Komplett": -"Utak" -"Járdák" -"Termek" -"Parkolók" -"Garázsok" -"Egyebek" "Aszfaltozása"-"Térburkolása".Igen kedvező áron, garanciával. Közületeknek és magánszemélyeknek egyaránt. Az Ország egész területén 06209/881017

Friss topikok

  • Cuki Bagoly: Aszfaltozás és Térkövezés 10 éves szakmai tapasztalattal: www.gyorkiepito.hu Vállaljuk utak aszfa... (2021.08.26. 08:10) Útépítés
  • Cuki Bagoly: Aszfaltozás és Térkövezés 10 éves szakmai tapasztalattal: <a href="https://www.gyorkiepito.hu/"... (2021.08.26. 08:08) Útépítés árai

Linkblog

Útépítés árai

2011.01.14. 18:40 baukft

Útépítés

Egy kis aszfalttörténelem

Az aszfalt nem az autót követő találmány, nem is a XX. század második felének vívmánya: Európában elsőként Franciaországban 1838-ban, Magyarországon pedig 1864-ben épült aszfaltút és -járda. Valójában az aszfaltot ennél sokkal régebben, mintegy 4000 éve ismerik és használják. A szó maga is a görög aszphaltból származik, s azt jelenti: állandó, változhatatlan. Összetétele pedig a következő: 80-90 százalék kőzúzalék és homok, 5-10 százalék bitumen, valamint 5-10 százalék töltőanyag, amely nem más, mint finom mészkőpor. Az első aszfaltanyagot - a földszurkot - már Kr. e. 2000-ben ismerték. Először Hérodotosz említi írásaiban, hogy Babilonban, Ninive városában falazó habarcsként használták. Állítólag a bábeli torony fala is ily módon készült. A földszurok nevet azért kapta, mert a bitumen (azaz a szurok) a természetben földdel és agyagos homokkal elkeveredve fordult elő. Szintén Babilonban az utak kőburkolatát aszfaltanyaggal ragasztották össze: Nabukodonozor a Napisten templomához vezető utat úgy építtette meg, hogy a téglaalapra zúzott aszfaltkövet helyeztek, s erre került a faragott kőburkolat.

Élenjáró franciák

Az ókorban ugyan igen fejlett volt az útépítés, ám a Római Birodalom bukása után új utak alig épültek, mivel a rabszolga-társadalommal együtt az olcsó munkaerő is eltűnt. A vízi közlekedés felvirágzott, aztán megszületett a vasút, ám ezek sem oldották meg a teher- és személyszállítás problémáját. Elsőként Franciaország lépett, ott a XVII-XVIII. századtól épültek utak. Sőt, XIV. Lajos megalapította a "Híd és Útépítő Iskolát", s ez akár az első műszaki egyetemnek is nevezhető. Egy párizsi mérnök, de Coulaine újra fölfedezte az aszfaltkövet (azaz a 10-20 százaléknyi bitument tartalmazó mészkövet) mint természetes útépítő anyagot. Ebből készített az 1830-as években egy hengerelt zúzottköves kísérleti útszakaszt. Ám az nem vált be, s a forgalom hatására szinte napok alatt tönkrement, mivel a kőzúzalékot semmi sem kötötte össze. A kudarc után viszont azonnal rájött a megoldásra: valamilyen ragasztóanyagot kell alkalmaznia. Ez a ragasztóanyag a bitumen lett. Ezt régen a földszurokból vonták ki, ma a kőolajnak a lepárlásterméke. (Neve a latin pix tumens kifejezésből ered, ami annyit tesz: izzó szurok.) Coulaine az összezúzott, őrölt aszfaltkövet keverte össze tiszta bitumennel, s azt felmelegítette. Az így kapott forró masszát csak rá kellett öntenie az alapra meg el kellett simítania, s már készen is volt az új burkolat. Ily módon készült 1838-ban az első aszfaltjárda a párizsi Rue Bergeren. Ez az anyag a - coulé -, mai nevén az öntöttaszfalt, amelyben a kőzuzalék, a töltőanyag és az addiginál nagyobb mennyiségű bitumen hézag nélkül illeszkedik egymáshoz, így bedolgozása során nem kell tömöríteni. Az anyag igen nagy sikert aratott, de felhasználni csak ott volt érdemes, ahol az aszfaltkő a közelben fordult elő, például Franciaország és Svájc bizonyos vidékein. A kiváló eredmények láttán - a járdákon kívül - megkezdték az utakat is öntöttaszfalttal burkolni, ám a siker ezúttal elmaradt. A nagy forgalom hatására a burkolat gyorsan kopott, s a bitumen helytelen adagolása miatt vagy széttöredezett, vagy túlságosan lágy lett. Sőt, a forró nyári napokon folyóssá vált, s a járművek szó szerint beleragadtak az erősen bitumenes masszába.

Amerikai módon

Miközben Európában az öntöttaszfalt tökéletesítésével kísérleteztek, azalatt Amerikában az 1870-es években új terméket igyekeztek létrehozni. Ez az új termék a "comprimé", azaz a tömörített vagy mai nevén a hengerelt aszfalt. (Az aszfaltbetonnak is nevezett massza hézagtérfogata 2-5 százaléknyi, ezért kell tömöríteni.) A kísérletek teljes sikert hoztak. Az első ilyen burkolatot 1876-ban építették meg, s összetevőit már a kísérletek során kidolgozott recept szerint állították egybe. Pontos előírások vonatkoztak a gyártására is. Az aszfaltkövet meghatározott méretűre zúzták, majd hevítették, hogy a benne lévő nedvességtől megszabadítsák, s végezetül összekeverték az előre megolvasztott bitumennel. Az így kapott aszfaltmasszát még melegen terítették szét, mégpedig betonalapon, s végül hengerekkel tömörítették. Eleinte természetes bitument használtak fel hozzá például Trinidad és Bermuda aszfalttavaiból, majd a múlt század végétől már a kőolaj lepárlásakor keletkező bitument. (Az aszfalttavak "vize" valójában a felszínhez közeli kőolajnak és mállott kőzetmaradványoknak a földes keveréke, s a bitumentartalma 60-95 százalék.) Európa csak a századforduló táján kezdett hengerelt aszfaltot készíteni, elsősorban Londonban, majd Párizsban és Németországban épültek ilyen burkolatok.

Árulkodó házfalak

Az aszfaltútépítés hagyománya hazánkban igen érdekesen és egyéni módon alakult ki, még ha egy kissé el is maradt az európai államokétól. A XIX. század derekán nem csak közutaink, hanem a városi utak nagy része is burkolatlan volt. Ekkor Széchenyi István magáévá tette azt a latin mondást, hogy "via vita", azaz: út az élet. Rámutatott, hogy az utak hiánya az ország fejlődésének legnagyobb kerékkötője. Sajnos, felhívása pusztába kiáltott szó maradt! Hogy a XIX. század második felében mégis megindult az útépítés, sőt, az aszfaltútépítés, az többé-kevésbé a véletlen műve. Egy Kovács Mihály nevű mérnök - akkori szóval inzsellér - 1858 tavaszán kirándult Bihar megyébe, Nagyvárad környékére. Feltűnt neki, hogy egy-két faluban - Alsó- és Felsődernán, Tataroson - a házak falának legalsó részét mintegy 40-50 centiméternyi magasságban feketére festik. Érdeklődésére a falu lakosai elmondták neki, hogy nem festék ez, hanem a falu határában található szurokszerű anyag, amely megvédi a falat az átázástól. Kovács azonnal a helyszínre sietett, és megállapította, hogy amire első pillanatban gyanakodott, az valóság. Ez az anyag a szakkönyveiből már jól ismert bitumen. Laboratóriumi vizsgálatokkal ugyanerre az eredményre jutott. Azonnal társat keresett és talált is a nagyüzemi kitermelésre, s 1863-ban - Popper Istvánnal - megkezdték a bányászást. Ez a bitumen igen jó minőségű volt, s nagy tömegben fordult elő a földfelszín alatt mintegy 150 méter mélységig.

Hazai Aszfaltipari Részvénytársaság

A társvállalkozó fia - szintén jól képzett mérnök - már olvasott a bitumen felhasználásával kialakított zajtalan, egységes burkolatról, az aszfaltról, ezért 1864-ben kiutazott Párizsba, hogy idevágó tapasztalatokat szerezzen. A Rue Bergeren megtekintette az 1838-ban épült első aszfaltjárdát: az már huszonhat éve állta az idő romboló hatását, de mérnökünk szemügyre vette a Conservatoire de Musique előtti kocsiutat is. Hazautazása után azonnal hozzákezdtek az aszfalt gyártásához és bedolgozásához. Az első hazai aszfaltburkolatot a Palatinus utca (ma Nádor utca) 21. számú épülete előtti járdaszakaszon készítették. Ifjabb Kovács - a Wiener Bankverein anyagi támogatásával - 1868-ban megalapította a Hazai Aszfaltipari Részvénytársaságot. Az addigi kezdetleges aszfalttelep helyett az Orczy úton új, modern keverőtelepet létesítettek négy keverőgéppel. A szállítást is korszerűsítették. A forró aszfaltanyagot kerekekre szerelt lóvontatású tartályokba lapátolták, s azokban tüzeléssel melegen tartották. A keverőlapátokat menet közben a kerékre szerelt fogaskerék forgatta áttétel segítségével. Ha az anyagot nagyobb távolságra kellett szállítani, akkor a keverőtelepen hatszögletű, úgynevezett masztix pogácsákat készítettek belőle; ezek ugyanis kihűlve könnyen szállíthatók, s a helyszínre érve csak föl kellett olvasztani őket. E gyártási folyamatban már komoly technológiai előírásokat alkalmaztak. Ezek, persze, mai szemmel talán egy kissé nevetségesek, de akkor igen hasznosak voltak. Ilyen volt például az, hogy "akkor jó az anyag, ha a kész aszfaltanyag felületére vizet cseppentünk, s az gyenge pattogással elpárolog". Vagy: "ha az anyagba a fakanál nehezen hatol be, akkor további bitumenadagolásra van szükség". Az első magyar aszfaltburkolatú út a Hatvani (ma Kossuth Lajos) utcában épült meg. Ezt követően a Várban, majd a Belvárosban (a Petőfi Sándor, a Vörösmarty, a József Attila, a Dorottya, a Nádor, a Király utcában stb.) építettek ilyen új rendszerű utakat.

Úthibák javítása során ma is kézzel terítik szét a fortyogó masszát. Időközben a technológia is fejlődött. Az 1870-es évek elejétől egyre gyakrabban alkalmazták a forgódobot, tökéletesítve a keverést. Hogy a magyar aszfalt kiváló minőségű volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a következő: 1878-ban, a Párizsi Világkiállításon a mintadarabok díszoklevelet és aranyérmet nyertek.

A fővárosi sikerek után keverőtelepeket hoztak létre szinte minden nagyobb városban, így Nagyváradon, Pécsett, Szegeden, Győrött, Aradon stb. A század végéig több mint 900 ezer négyzetméter útburkolat és 2,6 millió négyzetméter járda készült aszfaltból.

További előrelépést jelentett a hengereltaszfalt-burkolat meghonosítása. Igaz, a kísérletek először kudarccal végződtek. Az első ilyen burkolatot - egy amerikai szakértő bevonásával - 1906-ban, Nagyváradon építették. Ez azonban egyetlen hét alatt teljesen tönkrement. Kiderült, hogy a "szakértő" szélhámos volt. A kudarc visszavetette az ilyenfajta burkolatok építését, de aztán épültek jól sikerült szakaszok is. Ilyen volt például a fővárosban a Margit rakpart, az Alkotmány utca és a Szabadság tér burkolata.

Az első világháború után a dernai és a tatarosi bányákat Romániához csatolták, s csak a jóval drágább mexikói és trinidadi bitumenhez lehetett hozzájutni. 1926 után elsősorban hengerelt burkolatok készültek igen jó minőségben. Ezt bizonyítja, hogy Bécsből és Prágából is számos nagy megrendelés érkezett. Nálunk az aszfalt tömeges fölhasználása valamikor az 1960-as években indult meg, az utak és autópályák építésével. De ez már egy másik történet...

A betonról

A beton hidraulikus kötőanyag (cement), víz adalékanyag és esetleges kiegészítő anyagok keverékéből előállított mesterséges építőanyag. A beton készítésekor lágy, alakítható, később a víz és a cement között meginduló fizikai és kémiai folyamatok hatására megköt, majd fokozatosan megszilárdul, mesterséges kővé alakul.

A beton története

A rómaiak ú.n. római cementet (alumínium és szilícium tartalmú törmeléket) használtak utak, fürdők, vízvezetékek építésére. Technikailag kifinomultan a Pantheon kupolájának szerkezetében jelent meg a beton. A kupola aljától a közepe felé haladva egyre vékonyodik a szerkezet, a kedvezőbb terhelés szerint.
I. sz. 27-ben Pollio Vitruvius építészeti könyvében is említésre került a beton leírása.

1779-ben Bry Higgins szabadalmaztatta a stukkó vakolatot, amely hidratált cementből állt. Tapasztalatait az Experiments and Observations Made With the View of Improving the Art of Composing and Applying Calcareous Cements and of Preparing Quicklime című írásban dokumentálta.

1793-ban John Smeaton tanulmányozta a kiégetett mész víz alatti szilárdulását, illetve azt, hogy a más anyagokkal elegyítve szilárdabb formát ölt. Megfigyeléseire alapozva újjáépítette a cornwalli világítótornyot.

1800-ban használtak először nagy mennyiségű betont a West Indian Dokk brit kikötő építésénél, amit William Jessop tervezett.

1812 és 1816 között épült Franciaországban az első betonszerkezetű híd Souillacban, amely még nem tartalmazott semmiféle vasalást.

Az 1820-as években több angol, francia és amerikai szabadalom is született a mész felhasználásával, cementtel, betonnal kapcsolatban:
James Parker az ún. Parker (más néven római) cementtel kísérletezett.
Edgar Dobbs a habarccsal és a gipsszel foglalkozott.
Louis Vicat agyaghoz adagolt meszet készített.
Canvass White a természetes cementet ismerte fel.
Maurice St. Leger és John Tickell olyan természetes cementet készítettek, amelyek a víz alatt is megkötöttek.
Ralph Dodd foglalkozott azzal, hogy a húzóerőket kovácsolt vas rudakkal vegye fel a beton belsejében.
Abraham Chambers és James Frost különféle cementfajtákkal kísérleteztek.

1824-ben Joseph Aspdin angol kőműves szabadalmaztatta az egységesen finomra őrölt Portland cementet, amit a Portlandnál fejtett építési kőről nevezett el. Ez az elnevezés a mai napig megmaradt.

 

 

Aszfaltozást rendeljen megbízható cégtől: 06209/881017

2 komment

Címkék: útépítés aszfalt ára olcsón

Útépítés

2010.08.03. 13:43 baukft

<!-- AddThis Button BEGIN -->
<a class="addthis_button" href="http://www.addthis.com/bookmark.php?v=250&username=xa-4c57ff5f146beb42"><img src="http://s7.addthis.com/static/btn/v2/lg-share-en.gif" width="125" height="16" alt="Bookmark and Share" style="border:0"/></a><script type="text/javascript" src="http://s7.addthis.com/js/250/addthis_widget.js#username=xa-4c57ff5f146beb42"></script>
<!-- AddThis Button END -->
 

Szólj hozzá!

Címkék: útépítés

Útépítés

2010.07.23. 23:41 baukft



„Minden út Rómába vezet” – mondja a közismert szállóige. Ez a ma általában már képletesen, átvitt értelemben használt megállapítás arra a tényre is utal, hogy az egész Appennini-félszigetet, az ókori Itáliát átfogó úthálózatnak Róma volt a központja, a félsziget – és idővel az egész birodalom – minden tájáról, minden irányból megközelíthető volt a város a közutak (viae publicae) valamelyikén.
Különben a történeti fejlődésnek jobban megfelelne egy olyan megfogalmazás, hagy minden út Rómából indul ki. Tudniillik a nagyszabású útépítkezés Róma lassú terjeszkedésével párhuzamosan, fokozatosan haladt előre a félsziget teljes meghódításáig.

A Rómából sugarasan szétfutó, illetve a tőlük távol eső fontosabb településeket egymással összekötő útszakaszok építésére csak ezt követően került sor. Ez a tevékenység azonban sok évszázadon át, a császárkor végéig folyamatosan tartott, s az Itálián kívüli hódítások nyomán az egész birodalomra kiterjedt; összességében idővel elérte a 150 ezer kilométert, s ebből magát Itáliát több tízezer kilométernyi közút szelte át.
Elmondhatjuk, hogy a rómaiak építő, szervező és civilizációteremtő tevékenysége során – a vízvezetékek, fürdők és csatornák létrehozása mellett – közúti hálózatuk kiépítése volt a legjelentősebb teljesítmény.

A kezdetek persze szerények voltak. A korai utak rövid, döngölt – esetleg murvával felszórt – földutak voltak. Nevüket vagy arról a településről nyerték, amelyet Rómával összekötöttek, mint pl. a Nomentumba vezető via Nomentana, vagy pedig rendeltetésük, funkciójuk volt a névadás alapja, mint pl. a tengerparti sólepárló telepekhez vezető via Salaria esetében, amelyen a táplálkozáshoz nélkülözhetetlen sót szállították a városba.
A közúti hálózat nagy, gondosan kivitelezett útvonalai építtetőjük, az építésüket kezdeményező állami tisztségviselő (magistratus) nevét viselték. – Ilyen volt mindenekelőtt a via Appia, amelynek első szakaszát még Kr. e. 321-ben, az első samnis háború idején kezdte el építtetni a kor neves politikusa, Appius Claudius Caecus.
Az út idővel átszelte az egész félszigetet, s Campania központján, Capuán, a Pyrrhos elleni háborúk során nevezetessé vált Beneventumon (ma Benevento) és a jelentős görög gyarmatvároson, Tarentumon (Taranto) út Brundisiumba (Brindisi), a Balkán-félszigetre induló hajók kikötővárosába vezetett.

fotó



Az útépítés céljai

A Kr. e. 2. század végén épült meg a via Appiából Capuánál dél-kelet felé elágazó via Popilia, amely Nuceria (Nocera), Atinum, Muranum (Murano) és Consentia (Cosenza) érintésével a Szicíliával átellenben fekvő Rhegium (Reggio di Calabria) kikötővárosba vezetett.


Később Traianus császár (98–117) építtette meg a Beneventumnál elágazó és Canusium (Canossa) érintésével Apuliát átszelő via Traiana-t, amely Barinumnál (Bari) érte el az Adriai-tengert. Fontos útvonal volt a Rómából északnyugat felé induló, a Tyrrhen-tenger partjának vonulatát követő via Aurelia, amely Etrurián és Ligurián át egészen Gallia Narbonensis tartományába vezetett.



Észak felé a via Flaminia volt a legjelentősebb összekötő út az Adria felé. Ennek folytatásaként épült északnyugati irányban a via Aemilia, amely Ariminiumnál (Rimini) elkanyarodott a tengerparttól, s a szárazföld belsején át vezetett a Po-síkságra Bononia (Bologna) Mutina (Modena) és Placentia (Piacenza) érintésével.


Szerteágazó viták forrása volt ennek a nagyszabású útépítésnek a célja. Egyes kutatók a katonai, mások a gazdasági meggondolásokat hangsúlyozták; voltak, akik egyeztető álláspontot foglaltak el, megint mások korszakonként más és más indítékokat feltételeztek. Az az elgondolás látszik a legelfogadhatóbbnak, amely szerint a római úthálózat katonai és politikai meggondolásoknak köszönheti létrejöttét, gazdasági szempontoknak állandó meghosszabbítását és tökéletesítését. Az útépítés ugyanis az árucserét és a gazdasági élet mozgását általában jelentősen előmozdította. A kérdésben való állásfoglalás elválaszthatatlan az egyes utak létrejötte datálásának kérdésétől, s általában az útépítés intézményesítésének felfogásától.



A hagyományos álláspont az volt, hogy a köztársaságkori útépítés két nagy szakaszra oszlik, amelyeket a második pun háború vége (Kr. e. 201) határol el egymástól. Azt megelőzően a censorok, azt követően pedig a consulok hatáskörébe tartozott a közutak építésének intézése. Sajátságos körülmény azonban; hogy bár igen nagy számban kerültek elő nagyméretű, a távolsági adatok mellett az építtető nevével is ellátott köztársaságkori mérföldkövek, ezek közül egyetlen egy sem tünteti fel azt, hogy az illető útépítője censor lett volna.


Figyelemre méltó körülmény az is, hogy a közutakkal foglalkozó egyetlen jogászi tudósításunk, Ulpianus fejtegetése sem tud censori utakról, Itália területén csak consuli, a tartományokban pedig – a helytartók által épített – praetori utakról beszél.


Alaptalan tehát a különböző római nemzetségek nevét viselő itáliai közutak megépítését egy-egy 4–3. századai censor személyéhez kapcsolni; ezek általában az illető nemzetség egy-egy későbbi consuli méltóságot viselt leszármazottjának emlékét örökítették meg. (Kivétel a via Appia, amelyet, mint láttuk, névadója censor korában kezdett építeni; kivétel annyiban is, hogy az út a politikus előnevét, személynevét [praenornen] viseli.)




Hogyan épültek?

A rómaiak közútjaik egyes szakaszait a terepviszonyoktól függetlenül lehetőleg minél egyenesebb vonalban igyekeztek vezetni a következő célállomásig. Ez magától értetődően tetemes külön munkát okozott: dombokat kellett elegyengetni, mélyen fekvő, nem egyszer mocsaras területeket feltölteni, hidakat építeni, alagutat fúrni stb.



Maguk az utak több rétegből álltak. Az utak ágyát legalább 1 m mélyre ásták meg, ám ha a talajviszonyok úgy kívánták, e feltöltés meghaladta a 3 métert is. Az út alapját (pavimentum) homok és mész keveréke alkotta; erre került egy agyaggal vagy „cementtel” (caementum = kőzúzalékkal kevert mészhabarcs) megkötött darabos kőréteg (statumen); efölött helyezkedett el a rudus, egy összesajtolt kavics- és mészréteg; ezután következett a legerősebb réteg, az ún. nucleus, amely föld, homok, tégla és mész összesajtolt keverékéből állt; az egészet legfelül nagyméretű, egymás mellé illesztett kőlapokkal borították be, amelyek hézagait ledöngölt kavics törmelékkel, murvával egyengették el: ez volt az út felszíne, háta (sutnmum dorsum).


Az így megépített út neve via strata (szó szerint letakart, beborított, burkolt út) volt; ebből származik az olasz strada, a német Strasse, az angol street és a mi sztráda szavunk is. Az úttest különben enyhén domború volt, hogy az esővíz lefolyhasson róla a kétoldalt húzódó, gondosan karbantartott vízlevezető árkokba. Az utak szélessége általában 4–7 méter között ingadozott, de mindig legalább olyan széles volt, hogy két ellentétes irányban haladó kocsi elférhessen egymás mellett.


fotó


Látnivaló tehát, hogy az ilyen jó minőségű utak megépítése óriási mennyiségű munkaerőt és nyersanyagot igényelt. Tudjuk, hogy az utak építéséből és karbantartásából derekasan kivette részét a római hadsereg, s hozzájárultak a környék birtokosai is, akiknek feltétlenül hasznuk volt az úthálózat – a viae publicae és a bekötőutak – megépítéséből, hiszen ez növelte földjeik értékét, megkönnyítette mezőgazdasági termékeik gyors értékesítését. Még fogadókat is érdemes volt építeniük ez utak szélén, hiszen itt pl. a saját termésű boraikat is kimérhették.



Mindezek ellenére nyilvánvaló, hogy az útépítés terhe, költségei zömében az államkincstárat terhelték, mégpedig nem is csekély mértékben. Az útépítés költségeit tovább növelték a nagyméretű, olykor több mint 2 m magas mérföldkövek (miliarii, miliaria), amelyek, mint említettük, feltüntették az építtető nevét s a Rómától mért, ill. a következő településig hátralevő távolságot.


Ennek mértékegysége volt a közel másfél méteres kettős lépésnek, a passusnak az ezerszerese (milia passus), ami tehát kb. másfél kilométernek (pontosan 1479 m) felelt meg. Mai napig fennmaradt e távolságmérés emléke a mérföldben, amelynek angol neve miles, németül Melle stb.


Fontos támpont az itáliai úthálózat kialakulásának datálásához az utak építésmódja, minősége mellett az ezek alapján kikövetkeztethető építési költség.




Mikor kezdődött?

Sajátos módon nincsenek egykorú adataink arra vonatkozóan, hogy mibe került egy meghatározott új útszakasz megépítése. Annyit azonban tudunk, hogy Hadrianus császár korában (117–136) egy római mérföldnyi út felújítása csaknem százezer sestertiusba került. Egy hasonló méretű új útszakasz megépítése nyilvánvalóan ennek sokszorosát igényelte, tehát már a félszigetet átfogó úthálózat első fontosabb vonalainak megépítésekor is sokmilliós kiadással kell számolnunk.


Kérdés, mikor került a római állam olyan helyzetbe, hogy ekkora összegeket tudott ilyen célokra fordítani. Ne felejtsük el ugyanis, hogy az ókori pénz értékét a pénzérmék effektív nemesfém- (általában ezüst-) tartalma határozta meg kiadásukhoz tehát jelentős nemesfémkészletre volt szükség. Márpedig Itália területén nem voltak számottevő ezüstbányák.



Róma számára tehát a szükséges nemesfém egyenletes beszerzése, illetve a megfelelő készletek felhalmozása mindaddig nem volt lehetséges, amíg az államkincstár nem jutott stabil nemesfémforrásokhoz akár a meghódított területek városaira, lakosságára kivetett rendszeres adóbevételek, akár bő hozamú bányák révén.


Ez a kívánalom csak a második pun háború során, ill. azt követően valósult meg, amikor kiszorították a punokat az Ibériai-félszigetről, a bennszülöttekkel vívott szakadatlan harcok közepette megszerezték maguknak a terület gazdag arany-, ezüst- és rézbányáit.


Nagyobb szabású útépítkezések Itália területén tehát csak a második pun háború után kezdődhettek. Ez a tevékenység különösen Kr. e. 190 után élénkült meg, azt követően, hogy a rómaiak keleti hadjárataik során megismerkedtek pl. a Seleukida birodalom kitűnő, úgynevezett királyi útjaival, amelyek katonai jelentőségét nyomban felismerték.


fotó


A császárkorban aztán tovább folytatódott az itáliai és a tartományi utak kiépítése, s ezek átszelték a birodalmat Britanniától Szíriáig, Hispaniától Illyricumig: gyakorlatilag a Földközi-tenger egész medencéjének partvidékét.


A katonai felvonulás, a kereskedelmi szállítás mellett a birodalom terjeszkedéséve külön jelentőségre tett szert a hivatalos állami postaszolgálat (cursus publicus) létrehozása. A főútvonalak mentén meghatározott távolságokra postaállomásokat (stationes) építettek, ahol a császári futárok megpihenhettek, lovat válthattak. Ilyen módon a birodalmat fenyegető „barbár” mozgolódások híre a határvidékekről is gyorsan eljuthatott Rómába, a megfelelő császári parancsok pedig ugyancsak gyorsan megérkezhettek a birodalom legtávolabbi területeire.



Ezeknek az utaknak maradványait az egykori római birodalom számos területén feltárták. Egyes útszakaszok – a burkolat felújításával – ma is használhatók!

2 komment

Címkék: árak útépítés aszfalt telek építőipar bazalt olcsón szarva

Még egy lis történelem

2010.07.23. 23:20 baukft

sci-tech2009

Dr. Czére Béla

KÖZLEKEDÉSÜNK TEGNAP ÉS MA

 

1. A GÉPI MOZGATÓ ERŐ ELŐTT

A közutak, hidak és a kocsi

Magyarország közuthálózata hosszú történelmi múltra tekint vissza. A céltudatos, fejlett műszaki színvonalú útépítés maradványai a rómaiak korából, az i.sz. első évszázadokból származnak. A birodalom határán, a "limes"-eken belül a legfontosabb utakat Pannónia (Dunántúl) és Dácia (Erdély) területén építették. A birodalom bukásával azonban ezek hazánk területén is fokozatosan elpusztultak, köveiket jórészt széthordták. A tatár, majd a török megszállás nyomán pedig a római utak végképp eltüntek, maradványaik 1-2 m mélyen a felszín alá kerültek.

A magyar állami élet kezdeti korszakában főként katonai utakról maradtak írásos emlékek. Ilyenek voltak a Budáról Szolnokon át Debrecenbe, továbbá Székesfehérvárról a Balaton északi és déli partján vezető hadiutak.

A 11.-15. századokban a magyar uralkodók kereskedelmi utakat építettek, javították a közlekedés biztonságát, hidakat, átkelési lehetőségeket létesítettek a folyókon.

A 15. században Magyarország legfontosabb fő utjainak hálózata már kialakult. Ezek egy része követte a régi római utak nyomvonalát, a Felvidéken és a Duna-Tisza közén, ahol római utak nem voltak, új utak épültek.

A késo középkorban hazánk területén több fontos nemzetközi jelentoségu kereskedelmi útvonal haladt át. Ilyen volt például az észak-déli irányú, a Balti-tengert Itáliával összeköto "borostyán út" vagy a "mészárosok útja", mely a kelet-nyugati transzkontinentális út részeként Budáról Bécsbe vezetett; ezen a kereskedok a marhákat lábon hajtották.

A középkorban útjaink járófelületeit helyi anyagokból, földből vagy kavicsból készítették. Ezekben az évszázadokban úthálózatunk és útjaink állapota megfelelt az európai útviszonyoknak. Csupán a szabályozatlan folyók, elsősorban a Tisza árterülete nem tették lehetővé a folyókkal párhuzamos utak kialakítását.

A másfél évszázados török megszállás a 16.-17. században egész országrészek elnéptelenedésével együtt a közutak pusztulását is magával hozta. Az Alföldön a mocsarak és áradások miatt sokáig, a 19. század végéig nem épültek utak.

A török uralom megszünése után, a 18. század elején vált közútjaink forgalma rendszeressé. Az útépítést elomozdító uralkodói és országyülési tevékenység sorában az 1790-91. évi országgyűlésnek volt nagyobb jelentősége. Ekkor az országban - hazánk mai területén - összesen 700 km hosszú kiépített úthálózat volt, amely több mint fél évszázad alatt, 1850-ig is csak 1770 km-re nott (az egész ország területén az úthálózat hossza kb. 4100 km-t tett ki). Az 1848. évi szabadságharc előtt a 61 vármegye közül 26 területén egyáltalán nem volt kiépített közút. A meglévő utak is a legtöbb helyen - főleg esős időjárásnál - a járhatatlanságig elhanyagolt állapotban voltak.

Kevés számban voltak jó, az egész évben használható utak az ország hegyes keleti, északi és nyugati peremvidékein, ahol az útépítéshez a kőanyag is rendelkezésre állott. Igy Horvátország területén a 18. század végén, a tengeri forgalom érdekében épült néhány jó út: Károlyvárostól Zenggig a József út, Portereig a Karolina út (1774). 1819-ig pedig megépült a nevezetes Ludovica út 134 km. hosszban, Károlyváros és Fiume között. A Ludovica út a maga idejében egyedülálló műszaki alkotás volt az osztrák birodalomban. E kitűnő út magántársaság kezében volt és használatáért vámot kellett fizetni, ami erősen terhelte a tenger felé irányuló gabonaforgalmat.

Az ország sík vidékein, különösen az Alföldön a meglévő utak sem mindig voltak használhatók. Az olyan nagy közforgalmú jelentőségu út is, mint pl. a Buda-bécsi sem volt ellátva útárkokkal, hidak helyett pedig csak utteknok álltak a kocsik rendelkezésére.

Széchenyi István (1791-1860) híres "Hitel" c. művében (1830) igen színes leírással jellemezte a hazai útépítést. "Az ország sok tájékon zsíros, fekete vagy ragadós agyag földeken ásatik 5-6 ölre egymástul közegyenleg két mély árok, ‘s az áldott termékeny föld árkok közé domboltatik fel ... a‘ munkások képzeltek szerint országutat készítenek, melly minden tréfán kívül hazánkban búza alá alkalmasabb lenne, mint utazók és társzekerek számára"...

Közutaink állapota, az útépítés lassú elorehaladása jórészt az építési és fenntartási rendszerre vezethető vissza. Az útépítési munka - a közmunkakötelezettség alapján - a jobbágyokat terhelte; a földesurak, a nemesség semmivel sem járult hozzá. A szakszerű vezetés is hiányzott a munkáknál. Az utak nagy része alap nélküli kavicsolt út volt.

Az állandó hidak hiánya is akadályozta a közúti közlekedés fejlődését. Ko-, illetve téglaboltozatú hidakat csak a kisebb vízfolyások felett építették. A nagyobb folyókon általában révátkelések voltak; néhány helyen fahíd épült.

A rossz útviszonyok a magánosok és a bérkocsifuvarosok által lebonyolított közúti forgalmat igen megnehezítették, az utast és az árut gyakran nagy kerülőkre kényszerítették. Sok esetben egy 100 km-es utazás 6-7 napig is eltartott.

A középkorban eleinte igen egyszerű, nyitott járműveket: kétkerekű talyigákat és négykerekű szekereket használtak. A rómaiak magas színvonalú közúti közlekedése elpusztult, a pompás római kocsik is feledésbe merültek. Csak a 15. században kezdtek ismét fedett közúti járműveket készíteni. A személyszállításra valóban alkalmas fejlettebb járműveket, a kocsit Magyarországon, Mátyás király idejében a Komárom megyei Kocs községben fejlesztették ki. Innen az elnevezése is, amely a nyugat-európai nyelvekbe is átkerült.Pozsony látképe a 18. sz. végén

E kocsi a parasztszekérből fejlődött ki. Jellegzetessége a könnyű, hátul magas kas: a hátsó kerekek nagyobbak, mint az elsők, aminek a rossz utakon volt nagy jelentősége. Ez a kényelmesebb jármű azután egész Európában elterjedt. A 16.-18. században alakultak ki a hintók: a kocsiszekrényt szíjjal, kötéllel, lánccal függesztették fel. Az 1600-as évek közepén alkalmazták először a kis átmérőjű első kerekeket, amelyek a kanyarokban a kocsiszekrény alá fordulhattak. 1700 körül már rugózott kocsikat, illetve kocsibakot is építettek. A különböző országokban, így nálunk is számtalan típusa alakult ki a parasztság, a polgárság, a főurak és egyházi méltóságok járműveinek (1. ábra).

Gyorskocsi a 19. sz. elejénA közforgalmú személyszállítást és kisebb részben az áruszállítást a postajáratok bonyolították le, nálunk 1750-tol váltak rendszeressé. Három fajta postakocsi közlekedett: a gyorsposta (2. ábra) az utasokat, a leveleket és a pénzküldeményeket vitte; a lassúbb postaszekér az értékesebb áruk mellett ugyancsak szállított utasokat, végül a postai társzekér, kizárólag az áruszállítás céljaira. A gyorsposta azonban a 19. század elején csak két járatot tartott fenn: Budáról Bécsbe 30 órát, Pozsonyból Bécsbe 6 órát vett igénybe az útja. A társzekérnek Budáról Bécsbe 57 órát tartott az útja. A postai fuvarozás lassú, megbízhatatlan, s emellett eléggé drága is volt.

A 19. század elején városaink közlekedése éppolyan fejletlen, mint az egész országé. Mai fővárosunk területén (Budapest csak 1872-ben alakult meg Buda, Pest és Óbuda egyesülésével) a közigazgatás a város közlekedésével még alig foglalkozott. Pl. Pest városa csak 1801-ben alkalmazott először mérnököt. Az utcák nagy része ekkor még burkolatlan. Budát és Pestet 1764-tol csak hajóhíd kötötte össze, a Nagyhíd utca - jelenleg Deák Ferenc utca - irányában (3. ábra). Ezen a forgalom télen gyakran hónapokig szünetelt.Budavára 1840-ben a hajóhíddal

A Duna két partját összekötő állandó híd létesítésének gondolata már II. József korában felmerült, de csak Széchenyi István kezdeményezésére valósult meg. Az 1849-ben megnyílt Lánchidat a Lánchíd Részvénytársaság építette meg, William Thirney Clark (1782-1852) angol mérnök tervei alapján. Az építést névrokona, a Magyarországon megtelepedett Adam Clark (1811-66) skót mérnök vezette. A Lánchíd kiegészítéseként épült meg a várhegyi alagút, Adam Clark tervei alapján, amely a gyalogosok részére 1854-ben, a kocsiforgalomra 1855-ben nyílt meg.

A Lánchíd és az alagút használatáért mindenkinek, tehát a nemeseknek is - az 1836. évi XXV. törvénycikk alapján - fizetniük kellett.

A Lánchíd teremtette meg az állandó közúti összeköttetést nemcsak a két parti város, hanem a két országrész között is (4. ábra). A hálás utókor nevezte el a hidat eszmei megalkotójáról 1899-ben Széchenyi Lánchídnak.A megépült Lánchíd

A hazai közlekedés az abszolutizmus idején mutat valóban jelentős fejlődést. Ez két alapvető okra: az osztrák kormányzat centralista törekvéseire és a külföldi tőke behatolására vezethető vissza.

Az útügy korszerű megszervezése, az úthálózat céltudatos kiépítése az 1850-es években kezdődött. A korábbi primitív, jobbágyi robotmunkát szakszerőbb építő- és fenntartó munka váltotta fel, mérnökök alkalmazásával. Országos útalapot létesítettek, a közmunka kötelezettséget a nemesekre is kiterjesztették.

Az ország úthálózata az 1867. évi kiegyezéskor 12700 km-t, 1914-ben pedig már 74477 km-t tett ki. Ebben a korszakban a nagyobb vashídak mellett igen sok kisebb vas-, kő- és fahíd is épült. A síkvidéki utak építéséhez és fenntartására főleg folyamkavicsot használtak. A hegyvidékek jobb minőségű útjai számára a zúzottkövet kézi szerszámokkal állították elő. Az első úthengert 1870-ben, az első gőzhengert 1890-ben állították üzembe. Közúti forgalomszámlálást első ízben 1876-ban tartottak.

Az 1890-1914. évek további fejlődést hoztak, a közutakról és vámokról szóló 1890. évi I. tc. alapján. Erre az időszakra esik az alföldi utak kiépítése és a közutak lényeges minőségi fejlodése. Másfél évtized alatt kb. 15000 km új, a fogatolt közlekedés igényeinek megfelelő makadám utat építettek. 1894-ben indult meg a transzverzális állami közutak építése, 900 km. hosszban. A Dunán és a Tiszán, valamint mellékfolyóikon számos nagy híd épült.

 

A viziutak és a vontató hajózás

A közúti közlekedés mellett az ország közlekedésében a folyami hajózás töltött be jelentős szerepet. A 18. század végén és a 19. század elején a hazai vízi áruforgalom egyik fő iránya Ausztria-Magyarország, a másik Erdély-Horvátország. A hajózás a Duna, Tisza, Maros, Száva és Kulpa természetes vizein bonyolódott le és Pozsony, Gyor, Komárom, Esztergom, Pest, továbbá Szolnok, Szeged, valamint Sziszek és Károlyváros voltak a legjelentősebb kikötőhelyek. 1794-ben alakult meg az első magyar hajóstársaság, a Királyi Magyar Szabadalmazott Hajózási Társaság, amely a Dunát és a Tiszát összeköto Ferenc-csatornát is megépítette és 1802-ben megnyitotta a forgalomnak.

A vízi úton szállított legfontosabb árucikkek a só és a gabona, mellettük a dohány, kender és gyapjú voltak. A hazai hajóépítés is jelentősen fejlődött. A hajókat általában tölgyfából építették. A gabonát 150-700 tonnás hajók szállították; a legnagyobbak hossza 47 m, szélessége 6,5 m, merülésük 1,5-2,0 m volt.

A hajókat lefelé, "völgymenetben" ereszkedéssel, úsztatással továbbították, "hegymenetben" a partról vontatták, néha csak egyenként, de többnyire csoportosan is, 3-4 uszályt. Külön kötél- és lovasdereglyék is tartoztak a csoporthoz, amelyek - ha a vontató út szükségessé tette - a kötelet és a lovakat vitték át egyik partról a másikra.

Ilyen módszerekkel az utazás és az áruszállítás hosszú idot vett igénybe. Pl. Pestrol Pozsonyba 3-4 hétig tartott az út. A hajóút időtartama és biztonsága nagymértékben függött az évszaktól, az időjárástól is.

Az elhanyagolt, szabályozatlan folyók gyakran kiöntöttek és inkább közlekedési akadályul, mint közlekedő útként szolgáltak. A vizek partjai sok helyen alig hozzáférhetőek voltak, a kiépített kikötők is jórészt hiányoztak. A Tisza teljesen szabályozatlan, a Béga- és a Ferencz-csatorna rövid idő alatt elhanyagolt állapotba került. A dunai hajózást pedig délen a Vaskapu szirtjei jórészt elzárták a keleti államokkal való összeköttetéstől.

A nehézségek ellenére a Duna volt ebben az időben Magyarország egyik fő forgalmi ütőere. Nagy szerepet vitt az Alföld terményeinek elszállításában, amelyek nagy kerülővel a Tiszán juthattak el a Dunáig, majd felfelé Pestig, valamint azon túl.

A folyókon való vontatás sok nehézségei már a gőzhajózás kezdete előtt olyan megoldások keresésére ösztönöztek, amelyek felválthatják a parti vontatást, illetve a folyókon csak ritkán sikeres vitorlázást, meg persze az evezést. Ez lett volna az önjáró hajózás.

Jó egy néhány ilyen próbálkozásról tudunk. Pl. Julius Tultos 1780-ban olyan hajót épített, amelyet horgonykapa formájú rudakkal lökdöstek előre; e rudakat kerékre szerelték, amelyeket emberi erővel forgattak. Ő és mások kísérletei között Battyányi Tivadar próbálkozásai lettek a legismertebbek. Az 1790-es években megépítette "Bucintoro" nevű hajóját, amelynek nagy lapátkerekei voltak. Ezeket egy járgányszerkezet mozgatott; körben járatott lovak vagy ökrök hajtották meg.

Az árral szembeni hajózás problémáját azonban - negyed évszázad elteltével - Magyarországon is csak a gőzhajózás tudta megoldani.

Szólj hozzá!

Címkék: szex út útépítés aszfalt telek aszfaltozás

süti beállítások módosítása