„Minden út Rómába vezet” – mondja a közismert szállóige. Ez a ma általában már képletesen, átvitt értelemben használt megállapítás arra a tényre is utal, hogy az egész Appennini-félszigetet, az ókori Itáliát átfogó úthálózatnak Róma volt a központja, a félsziget – és idővel az egész birodalom – minden tájáról, minden irányból megközelíthető volt a város a közutak (viae publicae) valamelyikén.
Különben a történeti fejlődésnek jobban megfelelne egy olyan megfogalmazás, hagy minden út Rómából indul ki. Tudniillik a nagyszabású útépítkezés Róma lassú terjeszkedésével párhuzamosan, fokozatosan haladt előre a félsziget teljes meghódításáig.

A Rómából sugarasan szétfutó, illetve a tőlük távol eső fontosabb településeket egymással összekötő útszakaszok építésére csak ezt követően került sor. Ez a tevékenység azonban sok évszázadon át, a császárkor végéig folyamatosan tartott, s az Itálián kívüli hódítások nyomán az egész birodalomra kiterjedt; összességében idővel elérte a 150 ezer kilométert, s ebből magát Itáliát több tízezer kilométernyi közút szelte át.
Elmondhatjuk, hogy a rómaiak építő, szervező és civilizációteremtő tevékenysége során – a vízvezetékek, fürdők és csatornák létrehozása mellett – közúti hálózatuk kiépítése volt a legjelentősebb teljesítmény.

A kezdetek persze szerények voltak. A korai utak rövid, döngölt – esetleg murvával felszórt – földutak voltak. Nevüket vagy arról a településről nyerték, amelyet Rómával összekötöttek, mint pl. a Nomentumba vezető via Nomentana, vagy pedig rendeltetésük, funkciójuk volt a névadás alapja, mint pl. a tengerparti sólepárló telepekhez vezető via Salaria esetében, amelyen a táplálkozáshoz nélkülözhetetlen sót szállították a városba.
A közúti hálózat nagy, gondosan kivitelezett útvonalai építtetőjük, az építésüket kezdeményező állami tisztségviselő (magistratus) nevét viselték. – Ilyen volt mindenekelőtt a via Appia, amelynek első szakaszát még Kr. e. 321-ben, az első samnis háború idején kezdte el építtetni a kor neves politikusa, Appius Claudius Caecus.
Az út idővel átszelte az egész félszigetet, s Campania központján, Capuán, a Pyrrhos elleni háborúk során nevezetessé vált Beneventumon (ma Benevento) és a jelentős görög gyarmatvároson, Tarentumon (Taranto) út Brundisiumba (Brindisi), a Balkán-félszigetre induló hajók kikötővárosába vezetett.

A Kr. e. 2. század végén épült meg a via Appiából Capuánál dél-kelet felé elágazó via Popilia, amely Nuceria (Nocera), Atinum, Muranum (Murano) és Consentia (Cosenza) érintésével a Szicíliával átellenben fekvő Rhegium (Reggio di Calabria) kikötővárosba vezetett.

Később Traianus császár (98–117) építtette meg a Beneventumnál elágazó és Canusium (Canossa) érintésével Apuliát átszelő via Traiana-t, amely Barinumnál (Bari) érte el az Adriai-tengert. Fontos útvonal volt a Rómából északnyugat felé induló, a Tyrrhen-tenger partjának vonulatát követő via Aurelia, amely Etrurián és Ligurián át egészen Gallia Narbonensis tartományába vezetett.

Észak felé a via Flaminia volt a legjelentősebb összekötő út az Adria felé. Ennek folytatásaként épült északnyugati irányban a via Aemilia, amely Ariminiumnál (Rimini) elkanyarodott a tengerparttól, s a szárazföld belsején át vezetett a Po-síkságra Bononia (Bologna) Mutina (Modena) és Placentia (Piacenza) érintésével.

Szerteágazó viták forrása volt ennek a nagyszabású útépítésnek a célja. Egyes kutatók a katonai, mások a gazdasági meggondolásokat hangsúlyozták; voltak, akik egyeztető álláspontot foglaltak el, megint mások korszakonként más és más indítékokat feltételeztek. Az az elgondolás látszik a legelfogadhatóbbnak, amely szerint a római úthálózat katonai és politikai meggondolásoknak köszönheti létrejöttét, gazdasági szempontoknak állandó meghosszabbítását és tökéletesítését. Az útépítés ugyanis az árucserét és a gazdasági élet mozgását általában jelentősen előmozdította. A kérdésben való állásfoglalás elválaszthatatlan az egyes utak létrejötte datálásának kérdésétől, s általában az útépítés intézményesítésének felfogásától.

A hagyományos álláspont az volt, hogy a köztársaságkori útépítés két nagy szakaszra oszlik, amelyeket a második pun háború vége (Kr. e. 201) határol el egymástól. Azt megelőzően a censorok, azt követően pedig a consulok hatáskörébe tartozott a közutak építésének intézése. Sajátságos körülmény azonban; hogy bár igen nagy számban kerültek elő nagyméretű, a távolsági adatok mellett az építtető nevével is ellátott köztársaságkori mérföldkövek, ezek közül egyetlen egy sem tünteti fel azt, hogy az illető útépítője censor lett volna.

Figyelemre méltó körülmény az is, hogy a közutakkal foglalkozó egyetlen jogászi tudósításunk, Ulpianus fejtegetése sem tud censori utakról, Itália területén csak consuli, a tartományokban pedig – a helytartók által épített – praetori utakról beszél.

Alaptalan tehát a különböző római nemzetségek nevét viselő itáliai közutak megépítését egy-egy 4–3. századai censor személyéhez kapcsolni; ezek általában az illető nemzetség egy-egy későbbi consuli méltóságot viselt leszármazottjának emlékét örökítették meg. (Kivétel a via Appia, amelyet, mint láttuk, névadója censor korában kezdett építeni; kivétel annyiban is, hogy az út a politikus előnevét, személynevét [praenornen] viseli.)

A rómaiak közútjaik egyes szakaszait a terepviszonyoktól függetlenül lehetőleg minél egyenesebb vonalban igyekeztek vezetni a következő célállomásig. Ez magától értetődően tetemes külön munkát okozott: dombokat kellett elegyengetni, mélyen fekvő, nem egyszer mocsaras területeket feltölteni, hidakat építeni, alagutat fúrni stb.

Maguk az utak több rétegből álltak. Az utak ágyát legalább 1 m mélyre ásták meg, ám ha a talajviszonyok úgy kívánták, e feltöltés meghaladta a 3 métert is. Az út alapját (pavimentum) homok és mész keveréke alkotta; erre került egy agyaggal vagy „cementtel” (caementum = kőzúzalékkal kevert mészhabarcs) megkötött darabos kőréteg (statumen); efölött helyezkedett el a rudus, egy összesajtolt kavics- és mészréteg; ezután következett a legerősebb réteg, az ún. nucleus, amely föld, homok, tégla és mész összesajtolt keverékéből állt; az egészet legfelül nagyméretű, egymás mellé illesztett kőlapokkal borították be, amelyek hézagait ledöngölt kavics törmelékkel, murvával egyengették el: ez volt az út felszíne, háta (sutnmum dorsum).

Az így megépített út neve via strata (szó szerint letakart, beborított, burkolt út) volt; ebből származik az olasz strada, a német Strasse, az angol street és a mi sztráda szavunk is. Az úttest különben enyhén domború volt, hogy az esővíz lefolyhasson róla a kétoldalt húzódó, gondosan karbantartott vízlevezető árkokba. Az utak szélessége általában 4–7 méter között ingadozott, de mindig legalább olyan széles volt, hogy két ellentétes irányban haladó kocsi elférhessen egymás mellett.

Látnivaló tehát, hogy az ilyen jó minőségű utak megépítése óriási mennyiségű munkaerőt és nyersanyagot igényelt. Tudjuk, hogy az utak építéséből és karbantartásából derekasan kivette részét a római hadsereg, s hozzájárultak a környék birtokosai is, akiknek feltétlenül hasznuk volt az úthálózat – a viae publicae és a bekötőutak – megépítéséből, hiszen ez növelte földjeik értékét, megkönnyítette mezőgazdasági termékeik gyors értékesítését. Még fogadókat is érdemes volt építeniük ez utak szélén, hiszen itt pl. a saját termésű boraikat is kimérhették.

Mindezek ellenére nyilvánvaló, hogy az útépítés terhe, költségei zömében az államkincstárat terhelték, mégpedig nem is csekély mértékben. Az útépítés költségeit tovább növelték a nagyméretű, olykor több mint 2 m magas mérföldkövek (miliarii, miliaria), amelyek, mint említettük, feltüntették az építtető nevét s a Rómától mért, ill. a következő településig hátralevő távolságot.

Ennek mértékegysége volt a közel másfél méteres kettős lépésnek, a passusnak az ezerszerese (milia passus), ami tehát kb. másfél kilométernek (pontosan 1479 m) felelt meg. Mai napig fennmaradt e távolságmérés emléke a mérföldben, amelynek angol neve miles, németül Melle stb.

Fontos támpont az itáliai úthálózat kialakulásának datálásához az utak építésmódja, minősége mellett az ezek alapján kikövetkeztethető építési költség.

Sajátos módon nincsenek egykorú adataink arra vonatkozóan, hogy mibe került egy meghatározott új útszakasz megépítése. Annyit azonban tudunk, hogy Hadrianus császár korában (117–136) egy római mérföldnyi út felújítása csaknem százezer sestertiusba került. Egy hasonló méretű új útszakasz megépítése nyilvánvalóan ennek sokszorosát igényelte, tehát már a félszigetet átfogó úthálózat első fontosabb vonalainak megépítésekor is sokmilliós kiadással kell számolnunk.

Kérdés, mikor került a római állam olyan helyzetbe, hogy ekkora összegeket tudott ilyen célokra fordítani. Ne felejtsük el ugyanis, hogy az ókori pénz értékét a pénzérmék effektív nemesfém- (általában ezüst-) tartalma határozta meg kiadásukhoz tehát jelentős nemesfémkészletre volt szükség. Márpedig Itália területén nem voltak számottevő ezüstbányák.

Róma számára tehát a szükséges nemesfém egyenletes beszerzése, illetve a megfelelő készletek felhalmozása mindaddig nem volt lehetséges, amíg az államkincstár nem jutott stabil nemesfémforrásokhoz akár a meghódított területek városaira, lakosságára kivetett rendszeres adóbevételek, akár bő hozamú bányák révén.

Ez a kívánalom csak a második pun háború során, ill. azt követően valósult meg, amikor kiszorították a punokat az Ibériai-félszigetről, a bennszülöttekkel vívott szakadatlan harcok közepette megszerezték maguknak a terület gazdag arany-, ezüst- és rézbányáit.

Nagyobb szabású útépítkezések Itália területén tehát csak a második pun háború után kezdődhettek. Ez a tevékenység különösen Kr. e. 190 után élénkült meg, azt követően, hogy a rómaiak keleti hadjárataik során megismerkedtek pl. a Seleukida birodalom kitűnő, úgynevezett királyi útjaival, amelyek katonai jelentőségét nyomban felismerték.

A császárkorban aztán tovább folytatódott az itáliai és a tartományi utak kiépítése, s ezek átszelték a birodalmat Britanniától Szíriáig, Hispaniától Illyricumig: gyakorlatilag a Földközi-tenger egész medencéjének partvidékét.

A katonai felvonulás, a kereskedelmi szállítás mellett a birodalom terjeszkedéséve külön jelentőségre tett szert a hivatalos állami postaszolgálat (cursus publicus) létrehozása. A főútvonalak mentén meghatározott távolságokra postaállomásokat (stationes) építettek, ahol a császári futárok megpihenhettek, lovat válthattak. Ilyen módon a birodalmat fenyegető „barbár” mozgolódások híre a határvidékekről is gyorsan eljuthatott Rómába, a megfelelő császári parancsok pedig ugyancsak gyorsan megérkezhettek a birodalom legtávolabbi területeire.

Ezeknek az utaknak maradványait az egykori római birodalom számos területén feltárták. Egyes útszakaszok – a burkolat felújításával – ma is használhatók!